1.fejezet ~Újbóli találkozás

Felhők. Tündérek. Virágpor. Levelek. Ez a képet láttam magam előtt, miközben hanyatt feküdtem egy nagy, öreg fa árnyékába. A tündérek megint össze-össze vissza rohangásztak az Évszakközben. Mindenki dolgozott, még a legkisebb manók is, egyedül én élveztem azt a kellemes, délutáni időt. Becsuktam a szememet és pihentem. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt apám, a Mennytündérek királyának szavai, melyek intenek attól, hogy kimerészkedjek a Mennyvölgyből, mert állítólag veszély leselkedik rám. Nem érdekelt. Álruhát húztam, valamint parókát és leugrottam az óriásfelhőről, mely soha nem mozdul el. Most az Évszakközbe vagyok, hol a négy évszak találkozik, valamint a mennytündérek. Apám ünnepséget rendezett, ezért mozgolódik mindenki. Egyedül a Halálvilág tündéreit nem hívta meg, akik állítólag ősi ellenségeink voltak, bár még soha nem találkoztam egyel sem. Apám, Jonathan azt állítja, hogy ők akarnak engem megölni, valami okból kifolyólag, de azt nem mondta el, hogy miért. Nem is törődtem vele. A szemem behunyva, szemhéjamon át süt a nap, ami kis szendergésbe bódít. Arra ébredtem, hogy a tündérek nem röpködnek felettem, a szél erősen fúj, az ég sötét felhőkbe van burkolózva. Pislogtam néhányat, majd kicsiny esőcseppek potyogtak porcelánszínű bőrömre és zöld nadrágomra, felsőmre. Hirtelen megdördült az ég, majd villámlott is, és a felhőkön keresztül átsütő fényen láttam egy nagy démonalak árnyékát nagy szárnyakkal. Megijedtem, majd felugrottam és a fehér angyalszárnyaimat megrázva felröbbentem a menedéket biztosító óriásfelhőre. Itt nem hangzott semmi sem a viharból, így nyugodt volt nagyjából az élet. Csendben besurrantam a szobám ablakán, majd levettem magamról a parókát, mire a hullámos, tejfölszőke hajam a hátamra omlott. Levettem magamról a zöld ruhát is, majd belebújtam egy fiatal felhőkből készült ruhácskába és bebújtam az ágyamba. Szétnéztem tágas szobámba. Sokan mondták már, hogy én más vagyok, mint a többiek, de nem csak azért, mert trónörökös vagyok, hanem mert egy kihalt faj megmaradt tárgyait gyűjtöm, amik számomra azonosíthatatlanak maradtak. Találtam ruhákat, amik különböző anyagokből készültek, nagy topánkákat, aminek volt kampó a sarkán és nem lehetett benne járni, de találtam olyat is, ami nagy volt, akár egy nagyobb könyv és fel lehetett hajtani. Voltak rajta pötyögők és lehetett rajta pötyögni, azon kívül semmit. Volt egy hozzá hasonló valami is, amiről az édesanyám, Helena azt mondta, hogy hallózni kell vele. Így alkalomadtán hallózok vele, de senki sem hallózik vissza. Találtam még sokféle dolgot, volt amit fel is tudtam ismerni. Találtam könyveket, melyek nem régi dolgokról, hanem az „emberek szerelmi életéről" szólt, meg sokféle más típusút. Találtam róluk úgynevezett „fényképet" is, amin ők voltak rajta, de senkinek nem volt szárnya. Végülis, az emberek nem tündérek, ami tény. Mély gondolkodásomból halk kaparászás hangja zökkentett ki, mire meghallottam egy vékonyka hangot. 

-Evangeline hercegnő. A királyné hívatja. Kérem, fáradjon az anyja szobájába.-mondta a vékony kis hangocska, majd kipattantam az ágyból és belebújtam a fiatal felhő topánkámba és kinyitottam az ajtót. Az ajtó előtt egy fehér, kékszemű perzsamacska ült, de ő igazából Jodi volt, a mellém rendelt macska-tündér szolgálóm volt. Szerettem őt, mert kedves volt, lehetett vele bohóckodni, röpködni, játszani. Viszont, nagyon komolyan vette a feladatát, így néha mérges lettem rá. Jodi felvette tündéri alakját, majd mögém szegeződve sétált fehér hajával. Jodinak fehér haja vállig érő volt, egyenes és nagy, kék szemei. Kis termete volt, de nem számított, mert anélkül is nagyon erős volt. Néma csendbe sétáltunk a fehér falas folyosókon, majd megálltunk egy arany színű ajtó előtt. Jodi bekopogott. 

-Királyném, a hercegnő megérkezett. -mondta, majd eliszkolt. Kopogás nélkül kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Édesanyám épp barna, göndör haját tűzte fel, és magát csinosítgatta az esti ünnepségre. Intett, hogy üljek le az ágyára, majd mosolyogva felém fordult. 

-Mi újság, Evangeline? Hallottam, hogy megint találtál tárgyakat. Ezúttal mit találtál?-kérdezte nagy mosollyal az arcán. Fehér, hosszú ruhát viselt, fehér gyöngyökkel kirakva. Ajka enyhén megtelve vöröslött, hegyes füléből egy gyémántfülbevaló lógott le. Felemeltem egy fehér kicsi nyuszit, mire édesanyám felnevetett, elvette tőlem a nyuszit és megsimogatta. 

-A nyuszi kan. Találtál már neki nevet?-kérdezte a kicsi nyuszi hasát simogatva, amit a nyuszi láthatóan élvezett. 

-Igen. Ha lány lett volna, Eva lett volna. De mivel fiú, ezért a Christian nevet adtam neki.-mondtam mosolyogva, mire édesanyám lassan felemelte a fejét, a mosolya eltűnt az arcáról, helyette komorság ült ki rajta. A nyuszit a kezembe adta, majd felállt és rámrimánkodott. 

-Lányom! Ki ne merd mondani azt a nevet! Érted? Soha! Találj ki más nyelvet ennek a nyúlnak! -mondta, majd újra a haját kezdte igazgatni, majd felvette a fehér gyöngyökből készült koronát. -Menj te is készülődni. Napnyugtakor kezdődik az ünnepség.

Meghajoltam a nyuszival, majd kiiszkoltam a szobából. Visszamentem a szobámba és becsuktam az ajtót. Nekidőltem az ajtónak, majd lecsusszantam a földre és simogatni kezdtem a halálra vált nyuszit, aki megijedt édesanyám hangulatváltozásától. Csak azért is Christiannak fogom hívni a nyuszit. Miért is ne hívhatnám annak? Szép név, pont egy ilyen cuki nyuszihoz illik, mint ő. És szeretem ezt a nevet. Ha egyszer lesz majd egy fiam, Christiannak fogom elhívni. Na, de komolyan. Hova gondolkodok én 15 éves fejjel, vagyis inkább mindjárt 16-tal? Hol van még az, hogy nekem gyerekem legyen? Gyorsan elhessegettem a fejemből ezeket a dolgokat, majd a tölgyfa szekrényemen lógó zöld fűszálakból készült naptáramra néztem. Május. Május 29. Hm. Valami rémlik. Hm. Jé, ma vagyok 16 éves! Nagyon jó dolog rájönni erre a dologra, mikor már majdnem lemegy a nap. Boldogan énekelni kezdtem egy tündérdalt, majd a szekrényemhez léptem, közbe letettem a nyuszit egy selyempárnára, majd bekukkantottam, hogy milyen estéjit kéne felvennem a születésnapom alkalmából. Két ruha között viaskodtam, az egyik fehér, rajta fagyönygök, a másik ugyanolyan, csak fekete az alapja. A fekete mellett döntöttem, mert a fehérben úgy néztem ki, mint egy hótündér, ami kicsit semi illik egy mennytündérhez. Magamra öltöttem a fekete ruhát, majd nekálltam a hajamat igazítani. Sokáig gondolkoztam, hogy milyen legyen, majd leengedve hagytam és egy fekete fagyöngyből készült tiarát helyeztem a fejem tetejére. Leültem az alvó Christian mellé, mire az ágy besüppedt és a nyuszi felugrott. Elővarázsoltam pát répát a semmiből, majd jóízűen rágcsálni kezdte. Megszólalt a kürt, majd kiléptem a folyósóra, egyenesen a bálteremhez. Bemondtam, hogy megérkeztem, közbe az őrök fura szemekkel néztek rám.
-Őfelsége, Evangeline hercegnő megérkezett. - mondta az apród és kinyílt a kapu. Mindenki rám bámult, volt aki rémülten, volt aki rosszallóan, de senki sem fogadott örömtelien.
-Nocsak, nocsak hecegnő. Megtisztelés, hogy a színünket viseli.-mondta egy vidám hang mögöttem. Valaki átkarolt és egy tőrt szegezett a nyakamhoz.
-Ha meg mertek moccanni, a hercegnő életének vége. - mondta az alak, majd hirtelen forogni kezdett velem a világ. Minden elmosódott.

§¤§

Kinyitottam a szemem és Christian pofiját láttam magam előtt, mögötte pedig a sötét plafont. Hirtelen a nyuszi leugrott az ágyról és átváltozott. Egy fekete hajú,bőrcuccos fiú állt előttem. Fekete angyalszárnyai voltak. Bukott angyal. Haláltündér.
-Jó reggelt Evangeline. Boldog vagyok, hogy gondomat viselted nyuszi alakban. Christian vagyok. Haláltündér.